A legendás Punt földje

Punt földje, melyet gyakran az eritreai területekkel azonosítanak, az egyiptomi leírásokból vált ismertté. Talán már a Kr.e. III. évezredben is, de egészen bizonyosan a Kr.e. II. évezred közepén Hatsepszut királynő uralkodása alatt vezettek e távoli, mesésen gazdag országba expedíciókat. Hogy ezek az utak megérték a befektetést, az egészen biztos, hiszen a leírások temérdek mennyiségű mirha, tömjén, arany, egzotikus állat és elefántcsont rakományról számolnak be. Punt mesésen gazdag földjéről mást nem igen tudunk, így azt sem, hogy valójában mely területet is érthették alatta.
 
Sémi bevándorlás

Kr.e. 1000 és 400 között számos arábiai törzs telepedett le a mai eritreai felföldön és Tigray tartományban. A legnagyobb hullám a Kr.e. 7. és 5. század között zajlott le. Megérkezésük után feltételezhetően az Arab-félsziget uralkodói felé adót fizettek, azonban ahogyan a Vörös-tenger túloldalán a királyok ereje csökkent, és mindinkább megvették lábukat a sémi népek Afrika Szarván, egyre nagyobb önállóságot vívtak ki maguknak.
A sémi nyelvű csoportok számos új elemet hoztak magukkal, így öntöző rendszereket építettek ki, gátakat emeltek, teraszosítottak. Mindezeken túl az írás tudományát is magukkal hozták, melyből aztán egy csak Eritreára és Etiópiára jellemző írás és nyelv, a Geez alakult ki, melyből a tigrinya (link a népekhez) és tigré (link a népekhez) nyelvek is eredeztethetőek.

Erythrea :

Erythrea jelentése görögül vörös. A jó pár száz évvel később országgá vált területről legkorábbi fennmaradt hírünk egy Kr.u. I században készült görög nyelvű kéziratból származik. A kézirat, az Eritreai-tenger Periplusza a Vörös-tenger menti kereskedők számára gyűjtött össze hasznos információkat. Bár az irat a homályba veszett, a név, mely az algáktól vöröslő víz színére utal, megmaradt.

Akszumi idők

A Kr.u. I. században egy, a későbbiekben virágzó kultúra fejlődött ki, melynek központja az eritreai és etióp magasföldön helyezkedett el. A III. és VI. század közötti virágzását kitűnő fekvésének köszönhette. Már az I. századból származó Az Eritreai-tenger Periplusza néven ismertté vált kézirat is utalást tesz e terület kereskedelmi kapcsolataira. E föld adta tömjén, gabona, prém, bőr, rinocérosz szarv és elefántcsont a Földközi-tengerig, sőt Indiáig és Ceylonig is eljutott. Mind e gazdagságot növelte a termékeny, jól öntözött föld gyümölcse is. Ebben az idillinek tűnő gazdasági helyzetben vetették meg gyökereiket a mind a mai napig meghatározó keresztény tanok. És bár az etióp ortodox papok az Apostolok idejére teszik a kereszténység bejövetelét, egészen bizonyos, hogy államvallássá csak a IV. században válhatott. Ekkor, a IV. század elején uralkodó Ezána királysága alatt váltották föl az addigi ősi vallásra utaló ábrázolásokat a keresztény szimbólumok. Az V. század végén a híres Kilenc Szent erősítette tovább a kereszténységet, számos kolostor alapításával. Ezzel, megreformálva az itt élők társadalmi, intellektuális és kulturális életét, e korszak jelentősen befolyásolta Etiópia és Eritrea történetének későbbi alakulását.

Az eltévedt keresztény hajósok

Rufinosz bizánci egyháztörténész leírása szerint a kereszténység államvallássá tételét egy hajó szerencsétlen balesetének tulajdoníthatjuk. A Vörös-tenger partjainál hajótörést szenvedett Meropiosz két fia, Aidesziosz és Frumentiosz épen Ezáná udvarába került, ahol mindketten hamarosan magas tisztségeket töltöttek be. Frumentiosz a király titkára és gyermekeinek nevelője lett, mígnem befolyásosságával meggyőzte Ezánát a keresztény hit igazáról. Időközben számos templomot alapított, majd felkereste az egyiptomi kopt egyház fejét, Atanáz pátriárkát, és értesítette őt az új keresztény területről. Az idős Atanáz visszaküldte Frumentioszt, és megtette őt az Etióp Ortodox Egyház abúnájának (püspökének). E kezdetek után mintegy 1500 évig az abúnák mind az egyiptomi kopt szerzetesek közül kerültek ki.

Akszum után

Akszum hanyatlásával egy időben az iszlám is megerősödött a térségben. Az akszumi területek határában kisebb-nagyobb muzulmán államok jöttek létre. A Vörös-tenger menti kereskedelemben is muzulmán arab hajósok vetették meg lábukat. Az akszumi királyság teljes hanyatlásához járult még hozzá a Szudánból származó bedzsa törzsek migrációja és kulturális hatása. A muzulmán kereskedők és a kusita nyelvet beszélő bedzsa törzsek teljesen elvágták a ma is városként létező Akszum útját a tengerparthoz.

Bahre Negash

A „Tenger-Föld Királyság” a 14. században alakult ki a mai Eritrea központi, felföldi területén. Az uralkodó a felföldi főnökségeket fogta össze, és az abesszíniai uralkodó felé adózott. Ez a gyenge föderációra támaszkodó királyság a 18. században hanyatlásnak indult, ami megkönnyítette az abesszíniai uralkodó ez irányú hódítási törekvéseit. Erre azonban már csak a 19. század végén került sor, így az olaszok gyors terjeszkedésének köszönhetően nem lehetett hosszú távú.

Török és egyiptomi fennhatóság

A XVI. századot követően közel 300 évig az Ottomán törökök kezén volt az eritreai tengerpart jelentős része. Erről árulkodnak mind a mai napig Masszava (Masszavához link) utcái és épületei. A XIX. század közepén a terjeszkedő Ali Pasa Egyiptoma foglalta el a nyugati területeket. Ám ez a helyfoglalás nem tartott sokáig, mert 1875-ben IV. János etióp uralkodó vereséget mért az egyiptomi csapatokra. Ugyanekkor az egyiptomi jelenlét Szudánban a Mahdi felkelések következtében megrendült, így hamarosan nagyobb veszélyt jelentett Eritreára Mohamed Ahmed és az ő utódai.

Kebra Negaszt

A 14. században írt nemzeti epikus mű, a Kebra Negast (Királyok Dicsősége), számos szóbeli legendát gyűjtött össze, köztük a legelterjedtebb Sába és Salamon történetét is. A Biblikus történet Etiópiában és Eritreában elterjedt változata szerint Makedának, vagy ismertebb nevén Sába királynőjének Salamonnál tett látogatása után gyermeke született, akit Meneliknek kereszteltek el. Mikor az ifjú felserdült, meglátogatta apját Izraelben, ahonnan távozásakor angyali segítséggel a Frigyládát is elhozta, melyet Etiópiában, Axumban helyezett el. A legenda szerint mind a mai napig ott őrzik a ládát, továbbá Salamon leszármazottai –némi megszakítással- egészen Hailé Szelassziéig uralkodtak Etiópiában.

A talján hódítók

Olaszország sem akart kimaradni az afrikai és ázsiai területek felosztásáért folytatott versenyfutásból. Miután Francia Szomáliföld (ma Djibouti) francia kézre, és Áden brit kézre került, Olaszország is szerzett magának egy szeletet a stratégiailag fontos Vörös-tengerből. 1869-ben egy olasz hajózási társaság földet vásárolt Asszab kikötője mellett. E kis terület hamarosan megnövekedett és időközben az olasz kormányra szállt. A britek a francia jelenlét ellensúlyozását látták ezen expanzióban, míg az etióp uralkodó, IV. János egy újabb veszélyforrást. Nem is állt messze az igazságtól, mivel egyik alattvalója, a későbbi II. Menelik szövetkezett az olasz hódítókkal, mellyel nem titkolt szándéka a trón megszerzése volt. IV. János 1889-ben váratlanul meghalt, így Meneliknek megnyílt az út a trón felé. II. Menelik, alighogy trónra lépett, megszületett a Wechale egyezmény. Az 1889-es megállapodás lefektette az olasz gyarmat és Etiópia közötti határokat, továbbá megállapodtak a kikötő használatáról. A gond csak az volt, hogy az egyezmény XVII. cikkelye az olasz és amhara fordításokban más és más értelmet nyert. Míg az amhara változat csak az etióp- európai külkapcsolatok Rómán keresztül folytatandó lebonyolítás lehetőségéről szólt, addig az olasz fordítás ezt kötelező érvényűnek tekintette, amivel gyakorlatilag gyarmati területként kívánta feltüntetni Etiópiát. Ez a bonyodalom vezetett az 1896-ös Aduai csatához, melyből az etiópok kerültek ki győztesen. Mindeközben Eritrea gyarmati sorsa nem volt és nem is lehetett kérdéses. E területről már a Wechale egyezményben lemondott az Etióp uralkodó, II. Menelik. Az olasz gyarmatok közül Eritrea bizonyult a legértékesebbnek. Stratégiailag jelentős fekvése, és az olasz imperialista törekvések miatt, miszerint Afrika Szarva egybefüggő gyarmatbirodalmat alkosson, az olasz gyarmatosítók hatalmas összegeket fektettek be e terület infrastruktúrájának kiépítésébe. Aszmara és Maszava között 1909-re készült el a vasútvonal. Afrikai viszonylatokban kiemelkedően jó úthálózatot építettek ki. Különösen az 1930-as évek után gyorsultak fel e fejlesztések, és mindez azért, hogy Mussolini birodalmi ambícióit megvalósíthassa, vagyis sikeres hódító útjára indulhasson Etiópia ellen. Az 1935-36-os Etiópia ellen indított olasz támadás egyik, és legfőbb bázisa Eritrea volt. A terület gyakorlatilag ennek köszönheti azt a mértéktelen beruházást, melyet az olaszok maguk után hagytak. Erről tanúskodik mind a mai napig Aszmara számos épülete, a vidéki hidak és az időközben megrongálódott utak és a vasút.

Brit fennhatóság

1936-ban az olaszok kiterjesztették fennhatóságukat Etiópiára is, így az akkori császár, Hailé Szelasszié országát elhagyni kényszerült. Az elűzött uralkodó hosszú éveken keresztül hiába remélte a Népszövetség és a britek támogatását, országát nem sikerült kiszabadítania Mussolini fennhatósága alól. Ehhez ki kellett várnia a Második Világháború kitörését, és legfőképpen azt, hogy az olaszok 1940-ben hadat üzenjenek a briteknek. Ezzel a gyarmatokon is megkezdődtek a harcok. 1941-ben a brit és szudáni haderők az etióp és eritreai önkéntesek segítségével legyőzték az ott állomásozó olasz csapatokat. Ám annak ellenére, hogy a brit felszabadító csapatok mind Eritreának, mind Etiópiának szabadságot és szebb jövőt ígértek, a helyzetük mit sem változott. Bár Eritreában a brit jelenlét első néhány évében a közel-keleti területek biztosítása szempontjából stratégiailag fontos kikötők infrastruktúráját fejlesztették, a későbbiekben, 1945 után egyre elhanyagoltabbá váltak, majd ahogyan a britek 1952-ben átadták az országot, a közeli gyarmataikra menekítettek mindent, ami menthető volt. Így az ország gazdaságilag tönkrementen, kifosztottan vált Etiópia egyik tartományává. Eritrea helyzetéről az ENSZ volt hivatott dönteni. Egy 1947-es felmérés szerint a terület igényei három csoportba voltak oszthatók: a főként keresztény népesség uniót akart Etiópiával, a többségében muzulmán lakosok függetlenséget, míg egy kisebb csoportosulás olasz fennhatóságot remélt. Az 1950-es döntés végül Etiópia 14. tartományaként letörölte Eritreát a térképről, holott a döntéshozók korántsem voltak egy véleményen.

Etióp fennhatóság

1952-ben lépett hatályba az ENSZ 1950-es döntése. Eritrea Etiópia tartományaként autonómiát élvezett, ám nem sokáig. A császár, Hailé Szelasszié fokozatosan törte meg a kis tartomány önállóságát. Az eritreai politikusokat, akik ellenezték a teljes annektálást, eltávolították, az ipari telepeket és berendezéseket etióp területre átköltöztették, a hivatalos tigrinya nyelvet felváltotta az amhara. Mindezek az eritreaiak ellenszenvét váltották ki, amit természetesen csak tetézett Eritrea teljes annektálása. A hidegháború közepette sem az Egyesült Államok, sem az ENSZ nem tett semmit a nemzetközi jog megsértése ellen, így bekövetkezett az elkerülhetetlen: 1961-ben a férfiak egy kis csoportja Nyugat-Eritrea egy kis falujában Idris Hamid Awate vezetésével fegyvert fogott és ezzel megkezdődött a 30 évig tartó fegyveres ellenállás.

Eritreai ellenállás

A 30 évig tartó háború rányomta bélyegét az ország hétköznapi és kulturális életére. Olyan változások zajlottak le, melyek végezetül az ország lakosságának összekovácsolódását idézte elő. A háborúban mindenki részt vett. 1961 után a felszabadító csapatok száma folyamatosan nőtt. Tagjai között voltak férfiak és nők egyaránt, fiatalok és idősek, minden etnikum és vallási csoport tagja megtalálható volt. Ez az összefogás egyben összekovácsolta e tarka ország lakosságát, így a háború végeztével méltán nevezhették magukat nemzetnek. Bár az ellenállás korántsem volt mindig egységes. A két eritreai felszabadító front, az ELF és az EPLF két alkalommal is az egymás elleni harcokra fecsérelte energiáit, ami jelentősen megakasztotta a harcok sikerét. Végül 1981-től csak az EPLF-nek sikerült a porondon maradnia, így egy kézben összpontosult az ellenállás ereje. Az etióp hadsereget 1974-ig, Hailé Szelasszié uralkodása alatt az USA támogatta, majd a kommunista diktátor, Mengisztu Hailé Mariam hatalomra jutását követően a Szovjetunió vált a fő támogatóvá, minek következtében a relatíve jól felszerelt etióp csapatok visszaszorították az eritreai frontot. Végül a kommunista blokk gyengülésével egy időben a Tigray-i Népi Felszabadító Fronttal szövetkezett EPLF egyre több sikert könyvelhetett el, így végül 1991-ben Mengisztu bukását követően az egész ország a kezükre került.

A friss állam

1993-ban népszavazás döntött Eritrea függetlenségéről. Az EPLF (későbbi nevén PFDJ) vezetője, Isaias Afewerki lett az ország elnöke. Az ország sürgős újjáépítésre szorult, és úgy tűnt, hogy elhatározással, összefogással és kitartással –mely tulajdonságok mindvégig segítették a harcolókat- az új állam jó helyet vívhat ki magának a nemzetközi palettán. Igyekezett jó kapcsolatokat kialakítani az USA-val, az európai országokkal és nem utolsó sorban Etiópiával. Ám a gazdasági nehézségek nem szűntek meg létezni és a kis ország konfliktusokba keveredett szomszédjaival. Jemennel a vörös-tengeri szigetek miatt, Etiópiával a határ miatt, Djiboutival a politikai játszmák miatt. A legjelentősebb ezek közül az 1998-2000-es etióp-eritreai határkonfliktus volt, melyet az Algíri Egyezmény zárt le. A nemzetközi bizottság a határkonfliktusban legjelentősebb szerepet kapott területet, Badmét Eritreának ítélte meg, azonban a helyzet Etiópiával még azóta sem rendeződött. Jelenleg a két ország között mindennemű mozgás tiltott, ami visszavetetette Eritrea korábbi gyors fejlődését.